Volt a Spektrumon néhány éve egy 13 részes történelmi sorozat (Róma – Egy birodalom tündöklése és bukása), ami az ókori nagy birodalom történetét, fontosabb állomásait mesélte el a dicső kezdettől, a még dicsőbb folytatáson át a kisemmizett, anarchikus állapotokig és a szégyenteljes bukásig. Akarva-akaratlanul is ennek a sorozatnak a címe jutott eszembe az Animax története kapcsán is.
Sokan, különböző helyeken írtak már a csatornáról, tehát semmiképpen sem lesz ez egy úttörő írás, főleg, hogy a legtöbb cikk egy dologban egyetért: amilyen jól kezdett, olyan csúfosan lesüllyedt. Ennek ellenére sosem örömteli olyan dologról írni, amiről az ember tudja, hogy lehetett volna az jobb is. Csalódást, kiábrándulást, felesleges reményeket keltett sokakban, miközben mi nem tehettük semmit a folyamat megfordítása érdekében. Nem a nézőkön múlott, hiszen közel 9-10 éve még minden szép és jó volt – és ezt nem csak a nosztalgia mondatja velem. Ez a cikk a saját szemszögemből meséli el a csatorna történetét, megemlékezve a haláláról is. Hiszen halottról jót vagy semmit. Hát azért valami mégis lesz.
Ha a magyarországi animehelyzetet akarnánk egy grafikonon ábrázolni, akkor azt látnánk, hogy egy ideig szépen emelkedő ívet mutat, majd egy lassú, de folyamatos csökkenés után elértük a tulajdonképpeni mélypontot. A kereskedelmi televíziózás hazai megjelenése előtt is csurrant-cseppent néhány anime, amiről persze nem sokan tudták, hogy anime. Az emberek épp, hogy felocsúdtak a rendszerváltás után, eszükben sem volt azon gondolkodni, hogy az Alfréd, a kacsa vagy épp Nils Holgersson csodálatos utazása is köszönőviszonyban áll az anime fogalmával. Rajzfilmként kezelték, amit nem is volt nehéz eladni, mert a később sokat emlegetett erőszak, agresszió, vér, kiskorúak számára káros viselkedésformák nyomokban sem jellemezték. Aztán változott az idők szele. 1997 őszén elindult a kereskedelmi tévézés, egyre több valós anime került idehaza bemutatásra. Mivel akkor még nem volt 104 magyar nyelvű csatorna és internet sem nagyon, ezért igenis szenzációnak számított egy-egy komolyabb anime képernyőre kerülése. Dragon Ball, Dragon Ball Z, Sailor Moon… mindenki tudná sorolni. Ez a kezdeményezés aztán szépen elhalt egy időre – jellemző módon nem a nézettség miatt, ahogy az egy normális, piaci alapokon működő országban történt volna, hanem a médiahatóság (ORTT) szűklátókörűsége, diktatórikus hozzáállása és a már akkor korszerűtlennek, merevnek számító médiatörvényünk miatt. A 2000-s évek eleje épp ezért inkább pangás volt animetéren, noha a Pokémon, a Yu-Gi-Oh! vagy az InuYasha is bemutatásra került. Viszont ha már vásároltak ilyen jellegű tartalmakat is, akkor valahol be is kellett mutatni. Joggal gondolták, hogy addigra talán a társadalom ingerküszöbe megnőtt, már nem a szocializmusban megszokott, központilag megszabott „munkásbarát” műsorokat lehet csak vetíteni. Ráadásul ott volt egy olyan nézői célcsoport, akiket szintén ki lehetett szolgálni. Ők voltak az animerajongók. Épp ezért 2004. december 4-én elindult Magyarország első és egyetlen animeközpontú csatornája, az A+. A Minimax műsora után, 20 órától vetített olyan animéket, mint az InuYasha, Slayers: A kis boszorkány, MegaMan, Blue Gender, Tsubasa kapitány, Cowboy Bepop, DICE: A mentőcsapat, F-Zero, Full Metal Panic!, Kaleido Star, Csajkommandó, Pokémon, Vadmacska kommandó, Trigun, Yu-Gi-Oh!, YuYu Hakusho: A szellemfiú… Röviden: egyszerre, nagy mennyiségben hozta el az animekánaánt, melynek elemei korábban csak elszórva, általában délelőtti időpontban kerültek képernyőre. Közös volt bennük, hogy a szinkront a legtöbb esetben az RTL Klub megbízásából készítették, ezért sokan az RTL-csoporthoz tartozó csatornaként tekintettek az A+ra. Én is. Valójában a Minimax tulajdonosa üzemeltette, de ezen kívül a kisujját sem mozdította a csatornáért, ezért joggal tekinthetjük RTL-es csatornának. Akkoriban az RTL sem volt akkora szemétdomb, mint manapság, ezért nem érdemes rávetíteni a mai állapotokat a kilenc évvel ezelőttire. Akkor még nem volt szégyen ahhoz a csoporthoz tartozni. Vettek egy csomó mindent, amit viszont az ORTT árnyékában nem mertek bemutatni. Az A+ mai szóval élve egy kábelcsatorna volt, nem a magyar médiahatóság felügyelete alá tartozott, szemben az RTL Klubbal, amire az országos frekvencia birtokosaként más szabályok vonatkoztak. Noha vásároltak animéket, de nem nagyon kockáztattak velük. Ahhoz nem voltak elég bátrak, hogy este, főműsoridőben a Barátok közt, a ValóVilág vagy egy random film helyett betegyenek egy Yu-Gi-Oh!-t vagy egy Kaleido Start. Nekik a legtöbb néző kellett egyszerre, máskülönben nem lettek volna piacvezetők (ne feledjük, hogy a Big Brother 2 ótvaros bukásáig a TV2 volt az első – ma már ez elég elképzelhetetlen, bár egyre jobban közelít egymáshoz a két csatorna). Abban pedig nem bíztak, hogy egy japán „rajzfilm” érdekelni fogja az átlag melóst, háziasszonyt, nyugdíjast vagy kisebbségit. Úgyhogy le kellett passzolni valahová. Hová máshová, mint egy animecsatornára? Két legyet ütöttek egy csapásra: a megvásárolt sorozatok és a kifizetett, elkészült szinkronok nem vesztek kárba, viszont nem kaptak büntetést az ORTT nevű gittegylet aktuális tagjaitól sem. Az A+ nézői pedig megtanulták, hogy „a szinkront az RTL Klub megbízásából a Szinkron Systems készítette".
Erre az időre tehető, hogy a magyar animevetítés két irányba ment. Az egyik volt az a minimális, óvatos animézés, amit az RTL Klub bevállalt hétvégente (reggel, illetve délelőtt), a másik pedig a főműsoridős, a legtöbb érdeklődőt elérő A+os vetítés. Szintén erre az időre tehető a magyar „seiyūk” megjelenése, vagyis azoké a szinkronszínészeké, akik a legtöbb animében szerepet kaptak. Nem volt túl nagy a merítés (főleg a ma megszokottnak tekinthető telenovellás szinkronáradathoz képest, ahol 25-30 fő is szinkronizál sorozatonként, nem beszélve a rengeteg amerikai sorozat legkülönfélébb magyar hangjairól), azt is lehet mondani, hogy 10-15 ember folyt a csapból is. Mégis: az én generációm Molnár Ilona, Bogdányi Titanilla, Moser Károly, Markovics Tamás, Szvetlov Balázs, Láng Balázs, Csampisz Ildikó, Szabó Gertrúd, Előd Botond, Seder Gábor, Czető Roland, Molnár Levente, Pálmai Szabolcs, Damu Roland és a többiek hangján nőtt fel. Pont ezért ez a korszak alapozta meg számomra a magyar szinkron iránti szeretetemet, igényemet, azt, amiért ezzel is szívesen foglalkozom. Az A+ azon túl, hogy kínálatát tekintve messze megelőzte a korát (bár ez nézőpont kérdése, a németekhez képest cseppet lemaradásban voltunk), egy rendkívül normális csatorna volt. Vágatlanul, a stáblista lenyisszantása és a műsorokat megszakító reklámok nélkül élvezhettük az animéket, na meg pl. Mary-Kate és Ashley Olsen akciózását. Tökéletes szórakozást nyújtott arra a hat órára, amíg este 8 és éjjel 2 között sugározta a műsorait. Szépen, folyamatosan és rendszeresen vetítették a sorozatokat, nem csak heti egy résszel szúrták ki az ember szemét. Persze ismételtek is rendesen, de mégsem csömörlött meg ezektől az ember, hiszen elég mély, komoly történettel rendelkező animéket is adtak, aminek néhány részlete csak egy-két újranézés után vált teljesen érthetővé.
Akkoriban ha akartam volna, akkor sem tudtam volna magyar nézettségi adatokkal foglalkozni, szóval nem tudni, hogy a Nielsen milyen számokat publikált a tulajdonosnak, de nem is érdekelt senkit. Jöttek az újdonságok, az RTL szinkronizáltatott, közben néha elsötétült az ORTT miatt, mellesleg kiadott néhány DVD-t is. Az A+ virágzott, az emberek szerették. Nem véletlenül gondolnak ma rá vissza sokan tele jóérzéssel. Persze nem is Magyarországon lennénk, ha az idillt nem váltotta volna fel a katasztrófa. 2006 őszére a tulajdonos túladott rajta, hiszen jött a Sony Pictures Television International, ami nálunk is meg akarta vetni a lábát.
Az animék egy elég vonzó piacot kínáltak számukra, ezért a befektetésük miatt joggal vártak el sikert is. Ámították az embert fűvel-fával. Akkoriban 38 országban létezett Animax, ezért 2007. július 2-től nálunk is átnevezték és újrapozícionálták a csatornát. Az addigi grafikai elemeket és a narrátort, Kerekes Józsefet lecserélték, helyette csináltak valami gány, fiatalosnak szánt új arculatot. Az A+ jó néhány sorozatát továbbra is vetítették, emellett hoztak újdonságokat is. Bleach, Death Note, Naruto, a Slayers utolsó két évada, Lovely Complex, Soul Eater, hogy csak néhányat említsek. Ezeknek a szinkronja már saját megbízásból készült, az RTL Klubnak semmi köze nem volt hozzá. Ez noha nem jelentett feltétlenül minőségbeli különbséget, de volt egy hangulata annak, amikor Korbuly Péter szájából hallhattuk a stáblistát. Ehelyett most feliratokat kaptunk. A munkára felkért szinkronszínészek száma emelkedett, de azért még mindig inkább rétegdolognak számított az ilyen tartalmak szinkronizálása. A lényeg, hogy bár voltak kétkedők, bizonytalankodók, akik már az elején sem nézték jó szemmel a változásokat, egyelőre az új csatorna bizonyította, hogy méltó utódja lehet a megszüntetett A+nak. Én személy szerint soha nem tartottam az Animaxet az A+ jogutódjának. Papíron az volt, de a valóságban ez olyan volt, mint a 2000-ben kinyírt, sokak által szeretett TV3 csatorna helyett létrehozott FEM3. Ég és föld. Az előbbi - akárcsak az A+ - saját korát messze megelőzve kiszolgálta azokat a nézői igényeket, akiknek már akkoriban tele volt a hócipője a sok szennyel, a telenovellákkal, a kékfénnyel, a szappanoperákkal és a bulvárral. Merőben más, egyedi, minőségi, a „fejlett” Nyugaton is megszokott műsorai voltak, de mivel útban volt, ezért kinyírták. Ha nincs TV3, akkor nincs sci-fi, nincs Egy rém rendes család, nincs A Simpson család. Ugyanez igaz az A+-ra. Ha nem lett volna, nem nagyon alakult volna ki hazánkban animekultusz, mert a debil ORTT csírájában el akarta fojtani ezt a kezdeményezést, a piaci alapon működő kereskedelmi csatorna pedig nem kockáztathatta, hogy esetleg a főműsoridőben a sok „birka” helyett csak kevesek kapcsoljanak oda. A helyzet kísértetiesen hasonló: a szeretett TV3 helyett lett a gagyi FEM3, a TV2 lepukkant műsoraival, sorozataival, ráadásul csak a női célközönség igényeit kiszolgálva, míg a szeretett A+ helyett lett Animax, ami – mint ahogy a történelem igazolja – saját magát szúrta tökön, hiszen nem volt elég anyagi fedezete, műsorideje és normális műsorstruktúrája. Ezeket a problémákat viszont a lehető legrosszabb módon próbálták orvosolni.
2008-ra az RTL és az ORTT viszonya már nagyon elmérgesedett. Az év őszén az országos animebázis utolsó erődje, az InuYasha is elesett abban a szigorú terrorban, ami jellemezte a korszakot. Ráadásul beköszöntött a gazdasági világválság, aminek utózöngéit még a mai napig is nyögjük. Ez a csatornákat is érzékenyen érintette, ezért minden olyan műsort száműztek, ami miatt büntetésre számíthattak, vagy a nézettsége alapján nem hozta a megfelelő bevételt. Két kivétel volt, mégpedig a két talkshow (Mónika Show és Joshi Bharat). Ezek nézettsége elég erős volt, nagy volt a verseny, így egyre lejjebb vitték a színvonalat. Itt megérte kockáztatni, egy anime esetén viszont nem erőltette magát az RTL Klub, a TV2 pedig sosem volt igazán animés. Persze később megkapta mindkét csatorna a magáét ezekért a kulturális pusztításokért. A lényeg az, hogy a hazai anime története az addigi két irányból egyre csökkent. Ez az egy pedig az Animax volt.
A válság senkinek nem tesz jót. Ha kevesebb a bevétel, akkor szűkösebb lehetőségekből kell fenntartani a működés feltételeit. Az Animaxet a világ számos pontján érintette ez a probléma. A hatalmas piacnak számító Dél-Amerikában is beadták a kulcsot, ahogy Európa egyes helyein (Spanyolország, Portugália) is lehúzták a rolót, Lengyelországban meg el sem indult a csatorna. Mindenki, aki kicsit is józanul tudott gondolkodni, tudta, hogy előbb-utóbb nálunk is megtörténik a törülköző bedobása. A kérdés csak az volt, hogy elsiratjuk-e, mint az A+t és a TV3-at, vagy rezignáltan, legyintve tudomásul vesszük, hogy kilehelte a lelkét, aminek már éppen ideje volt.
Talán nem túlzás azt mondani, hogy az Animax köré nem épült akkora kultusz, mint az A+ köré. Ez részben azzal magyarázható, hogy az A+ idején még nem volt olyan temérdek csatorna, mint manapság. Ma már a csatornák 80%-a egyszerűen elveszik a süllyesztőben. Hiába van ekkora kínálat, a berögzött szokásokon (a digitális átállásig csak RTL Klub, TV2 és M1 volt) nem tudott érdemben változtatni. Minél több a csatorna, annál fragmentáltabb a piac, ezáltal annál inkább megoszlanak a nézők. Ahhoz, hogy egy csatorna ilyen körülmények között is feltegye magát a térképre, nagyot kell durrantani. Az A+ tudott, mert akkor újdonság volt, nem volt olyan sok versenytársa, az Animax viszont nem robbant be annyira a köztudatba. Ha tisztán a nézettségi tendenciákat nézzük, akkor azt látjuk, hogy nézik az emberek az RTL Klubot, a TV2-t, a Coolt, a Film+ot, a Viasat csatornáit, az M1-et, a Comedy Centralt, az AXN-t, illetve változó intenzitással a két nagy kereskedelmi csatorna kábelcsatornáit (RTL II, SuperTV2 elsősorban). A többi csatornát gyakorlatilag le is lehetne húzni a wc-n, mert tiszta ráfizetés. Persze minél színesebb a választék, annál jobb, de ha gyakorlati haszna nincs, akkor megette a fene. Az Animaxnél nem volt gyakorlati haszon. A hátrányos pozíció, a nemzetközi elszomorító trendek, a megszabott műsoridő, a gazdasági válság, az amerikai importsorozatok sikere az AXN-en (ami az Animax testvércsatornája), az animék költséges beszerzése, illetve bizonyos esetekben a jogi nehézségek (lásd InuYasha-cikkem) azt eredményezték, hogy olyan útra léptek a döntéshozók, a programigazgató, amely visszafordíthatatlan folyamatot indított el.
Nehéz helyzetben voltak, ez nem vitás, de a lehető legostobább stratégiát követték: töltsük fel a csatorna amúgy is korlátolt műsoridejét oda nem illő tartalmakkal, mindezt azzal legalizálva, hogy animecsatorna helyett ifjúsági csatornaként hivatkozunk rá! Zseniális, nem? Abban az esetben az lett volna, ha olyan agymosott birkáknak szólt volna a csatorna, akik életben tartják Az élet show-ja – Édes élet – Éjjel-nappal Budapest féle szennyműsorokat is. Csakhogy az Animax közönsége ennél értelmesebb volt, és a háta közepére sem kívánta a Survivort, a The Amazing Race-t, A kockák királyát és az egyéb realityket. Miért is kívánták volna? Ha valakit ilyen érdekel, akkor átkapcsol az MTV-re és megnézi a Jersey Shore-t. Vagy az RTL II-n a ValóVilág 6-ot. Vagy a Viasat3-on az amúgy tényleg jó Éden hotelt. Esetleg néz pankrációt, ami nem más, mint „harcba” oltott színészkedés. Vagy keres magának autósműsorokat. A lényeg, hogy nem egy ANIMax nevű csatornán kereste volna az ilyen tartalmakat. Mégis megpróbálták lenyomni a torkukon. Mint mondtam, itt azért nem birkákról volt szó, akiknek minden szar jó, ezért a felháborodott hozzászólások száma nőtt, a Nielsen által mért nézettség meg csökkent.
Oké, a realityk nem kellettek, akkor legyenek sorozatok! De milyen sorozatok, az isten szerelmére?! Teen Wolf, A Bárka (aminek a végét úgy elszúrták, hogy időpazarlás volt minden perc, amit a sorozatra áldoztak a nézők), Telihold, Internátus, Kaliforgia? Hát mi ez? A megfelelő helyen (értsd: AXN, Sorozat+, HBO, Cool, PRO4, anyámkínja) a kutyát nem zavarták volna ezek sem. De ez nem volt a megfelelő hely. Amit az Animax vezetősége csinált, az az A+ csatorna emlékének és szellemiségének megcsúfolása volt. Szegény A+ forog a sírjában, mert az utódjából az lett, ami ma néhány csatornára elmondható: szennycsatorna.
Az európai negatív folyamatok begyűrűztek ide is, és amikor már azt hittük, hogy mindent elönt a trágya és végképp leáldozott a tévézésnek, akkor két fontos dolog történt. Az egyik az, hogy pont az Animax utolsó nagy dobásaként elindította a Dragon Ball GT-t. Azt a sorozatot, melynek elődje az akkor már pokolba száműzött ORTT végtelen inkompetenciájának és népnevelési, álszent gyerekfelügyeleti szándékának esett áldozatul. Az a generáció, aki Son Goku eredeti megjelenése idején gyerek volt, mára felnőtt. A nosztalgia és premier együttes kölcsönhatása 64 rész erejéig visszaadott valami kis nézettséget és hírnevet az akkor már majdhogynem haldokló Animax-nek. A siker azonban lecsengett, ők pedig az ismétlésen kívül nem tudtak semmit sem csinálni. Gyakorlatilag elérték, hogy egy 12 éve várt sorozatot megunjanak az emberek. Ennyit az A+ sem ismételt, bár az is igaz, hogy nem is élt meg annyi évet, mint az Animax.
A másik fontos dolog a 2008 elején elindult VIASAT6 térnyerése. Ez a csatorna tekinthető az egykori TV3 valódi jogutódjának, mely kezdettől fogva felvállalta, hogy elhoz, illetve visszahoz egy olyan feelinget, ami akkorra szinte teljesen elveszett. A sci-fik, sorozatok, szituációs komédiák mellé nagy mennyiségben vállaltak be animációs sorozatokat is. Kezdetben az USA-ban akkortájt – és azóta is – népszerű, illetve klasszikusnak számító darabokat, később ezek sikere, valamint az Animax meggyengülése miatt kialakult űr betöltése végett japán animációkat, azaz animéket is képernyőre tűztek.
A Dragon Ball Z mind a 291 részének leadásával hatalmas dolgot vittek véghez, ahhoz képest az Animax 64 részes GT-je a fasorban sem volt. A csatorna tehát elorozta a dicsőséget, melyet a Yu-Gi-Oh! GX és a későbbiek folyamán reményeink szerint várható egyéb animesorozatok vetítése még inkább megerősít.
Az Animax mára egykori önmaga paródiája lett. Olyan élőhalott, mint Kikyo, aki időnként összelopkodott néhány nézőt, reménykedő embert, de valójában soha nem váltotta meg saját magát. Cserbenhagyta a rajongókat, az ORTT által tönkretett animés piacon keletkezett hézagot érdemben nem töltötte be. Vezetőinek irreális helyzetfelismerése már két éve megásta a csatorna sírját, de valahogy mégis kitartottak a mai napig. De itt a vége. Pedig megoldhatták volna a problémát: nem kellett volna 100-200 részes sorozatokat venni (ez amúgy is a Viasat műfaja, ahol van is rá fedezet, na meg szándék), számos 13-26 részes, idehaza jószerével ismeretlen sorozat is létezik, melyekkel színesíthették volna a palettát. Ezzel adtak volna olyan „pluszt”, ami az A+ nevében benne volt. Viszont a valóságban semmi sem tükrözte azt a „maximumot”, amit az Animax neve sejtetett. Mert ne legyen illúziója senkinek: nem úgy fognak az Animaxre emlékezni, mint ami elhozta a Bleach-et, újraszinkronizálta a Narutot, bemutatta a zseniális A kertvárosi gettót, hanem úgy, amin csak ismétlések és oda nem illő tartalmak folytak, ezáltal elérve a bödön legalját, már ami a televíziós csatornákat jellemzi. Igen, az ember memóriája szelektív, de ott könnyebb a szép dolgokra emlékezni, ahol nem voltak orbitális nagy hibák.
A csatorna tehát úgy járt, mint Róma: a birodalom megszűnt, a vandálok és a hunok kifosztották, helyére pedig olyan új államberendezkedés érkezett, mely csak nagyon hosszú idő után vált a középkori „civilizáció” alapjává. Hogy ez az Animax utódja esetén – már ha lesz – mennyi időt vesz igénybe, azt nem tudni. Egy biztos: még egy A+ nem lesz. Azt csak egyszer lehetett átélni. Ami pedig lett belőle, az senkinek nem fog hiányozni.
Nyugodj békében Animax!
Sokan, különböző helyeken írtak már a csatornáról, tehát semmiképpen sem lesz ez egy úttörő írás, főleg, hogy a legtöbb cikk egy dologban egyetért: amilyen jól kezdett, olyan csúfosan lesüllyedt. Ennek ellenére sosem örömteli olyan dologról írni, amiről az ember tudja, hogy lehetett volna az jobb is. Csalódást, kiábrándulást, felesleges reményeket keltett sokakban, miközben mi nem tehettük semmit a folyamat megfordítása érdekében. Nem a nézőkön múlott, hiszen közel 9-10 éve még minden szép és jó volt – és ezt nem csak a nosztalgia mondatja velem. Ez a cikk a saját szemszögemből meséli el a csatorna történetét, megemlékezve a haláláról is. Hiszen halottról jót vagy semmit. Hát azért valami mégis lesz.
Ha a magyarországi animehelyzetet akarnánk egy grafikonon ábrázolni, akkor azt látnánk, hogy egy ideig szépen emelkedő ívet mutat, majd egy lassú, de folyamatos csökkenés után elértük a tulajdonképpeni mélypontot. A kereskedelmi televíziózás hazai megjelenése előtt is csurrant-cseppent néhány anime, amiről persze nem sokan tudták, hogy anime. Az emberek épp, hogy felocsúdtak a rendszerváltás után, eszükben sem volt azon gondolkodni, hogy az Alfréd, a kacsa vagy épp Nils Holgersson csodálatos utazása is köszönőviszonyban áll az anime fogalmával. Rajzfilmként kezelték, amit nem is volt nehéz eladni, mert a később sokat emlegetett erőszak, agresszió, vér, kiskorúak számára káros viselkedésformák nyomokban sem jellemezték. Aztán változott az idők szele. 1997 őszén elindult a kereskedelmi tévézés, egyre több valós anime került idehaza bemutatásra. Mivel akkor még nem volt 104 magyar nyelvű csatorna és internet sem nagyon, ezért igenis szenzációnak számított egy-egy komolyabb anime képernyőre kerülése. Dragon Ball, Dragon Ball Z, Sailor Moon… mindenki tudná sorolni. Ez a kezdeményezés aztán szépen elhalt egy időre – jellemző módon nem a nézettség miatt, ahogy az egy normális, piaci alapokon működő országban történt volna, hanem a médiahatóság (ORTT) szűklátókörűsége, diktatórikus hozzáállása és a már akkor korszerűtlennek, merevnek számító médiatörvényünk miatt. A 2000-s évek eleje épp ezért inkább pangás volt animetéren, noha a Pokémon, a Yu-Gi-Oh! vagy az InuYasha is bemutatásra került. Viszont ha már vásároltak ilyen jellegű tartalmakat is, akkor valahol be is kellett mutatni. Joggal gondolták, hogy addigra talán a társadalom ingerküszöbe megnőtt, már nem a szocializmusban megszokott, központilag megszabott „munkásbarát” műsorokat lehet csak vetíteni. Ráadásul ott volt egy olyan nézői célcsoport, akiket szintén ki lehetett szolgálni. Ők voltak az animerajongók. Épp ezért 2004. december 4-én elindult Magyarország első és egyetlen animeközpontú csatornája, az A+. A Minimax műsora után, 20 órától vetített olyan animéket, mint az InuYasha, Slayers: A kis boszorkány, MegaMan, Blue Gender, Tsubasa kapitány, Cowboy Bepop, DICE: A mentőcsapat, F-Zero, Full Metal Panic!, Kaleido Star, Csajkommandó, Pokémon, Vadmacska kommandó, Trigun, Yu-Gi-Oh!, YuYu Hakusho: A szellemfiú… Röviden: egyszerre, nagy mennyiségben hozta el az animekánaánt, melynek elemei korábban csak elszórva, általában délelőtti időpontban kerültek képernyőre. Közös volt bennük, hogy a szinkront a legtöbb esetben az RTL Klub megbízásából készítették, ezért sokan az RTL-csoporthoz tartozó csatornaként tekintettek az A+ra. Én is. Valójában a Minimax tulajdonosa üzemeltette, de ezen kívül a kisujját sem mozdította a csatornáért, ezért joggal tekinthetjük RTL-es csatornának. Akkoriban az RTL sem volt akkora szemétdomb, mint manapság, ezért nem érdemes rávetíteni a mai állapotokat a kilenc évvel ezelőttire. Akkor még nem volt szégyen ahhoz a csoporthoz tartozni. Vettek egy csomó mindent, amit viszont az ORTT árnyékában nem mertek bemutatni. Az A+ mai szóval élve egy kábelcsatorna volt, nem a magyar médiahatóság felügyelete alá tartozott, szemben az RTL Klubbal, amire az országos frekvencia birtokosaként más szabályok vonatkoztak. Noha vásároltak animéket, de nem nagyon kockáztattak velük. Ahhoz nem voltak elég bátrak, hogy este, főműsoridőben a Barátok közt, a ValóVilág vagy egy random film helyett betegyenek egy Yu-Gi-Oh!-t vagy egy Kaleido Start. Nekik a legtöbb néző kellett egyszerre, máskülönben nem lettek volna piacvezetők (ne feledjük, hogy a Big Brother 2 ótvaros bukásáig a TV2 volt az első – ma már ez elég elképzelhetetlen, bár egyre jobban közelít egymáshoz a két csatorna). Abban pedig nem bíztak, hogy egy japán „rajzfilm” érdekelni fogja az átlag melóst, háziasszonyt, nyugdíjast vagy kisebbségit. Úgyhogy le kellett passzolni valahová. Hová máshová, mint egy animecsatornára? Két legyet ütöttek egy csapásra: a megvásárolt sorozatok és a kifizetett, elkészült szinkronok nem vesztek kárba, viszont nem kaptak büntetést az ORTT nevű gittegylet aktuális tagjaitól sem. Az A+ nézői pedig megtanulták, hogy „a szinkront az RTL Klub megbízásából a Szinkron Systems készítette".
Erre az időre tehető, hogy a magyar animevetítés két irányba ment. Az egyik volt az a minimális, óvatos animézés, amit az RTL Klub bevállalt hétvégente (reggel, illetve délelőtt), a másik pedig a főműsoridős, a legtöbb érdeklődőt elérő A+os vetítés. Szintén erre az időre tehető a magyar „seiyūk” megjelenése, vagyis azoké a szinkronszínészeké, akik a legtöbb animében szerepet kaptak. Nem volt túl nagy a merítés (főleg a ma megszokottnak tekinthető telenovellás szinkronáradathoz képest, ahol 25-30 fő is szinkronizál sorozatonként, nem beszélve a rengeteg amerikai sorozat legkülönfélébb magyar hangjairól), azt is lehet mondani, hogy 10-15 ember folyt a csapból is. Mégis: az én generációm Molnár Ilona, Bogdányi Titanilla, Moser Károly, Markovics Tamás, Szvetlov Balázs, Láng Balázs, Csampisz Ildikó, Szabó Gertrúd, Előd Botond, Seder Gábor, Czető Roland, Molnár Levente, Pálmai Szabolcs, Damu Roland és a többiek hangján nőtt fel. Pont ezért ez a korszak alapozta meg számomra a magyar szinkron iránti szeretetemet, igényemet, azt, amiért ezzel is szívesen foglalkozom. Az A+ azon túl, hogy kínálatát tekintve messze megelőzte a korát (bár ez nézőpont kérdése, a németekhez képest cseppet lemaradásban voltunk), egy rendkívül normális csatorna volt. Vágatlanul, a stáblista lenyisszantása és a műsorokat megszakító reklámok nélkül élvezhettük az animéket, na meg pl. Mary-Kate és Ashley Olsen akciózását. Tökéletes szórakozást nyújtott arra a hat órára, amíg este 8 és éjjel 2 között sugározta a műsorait. Szépen, folyamatosan és rendszeresen vetítették a sorozatokat, nem csak heti egy résszel szúrták ki az ember szemét. Persze ismételtek is rendesen, de mégsem csömörlött meg ezektől az ember, hiszen elég mély, komoly történettel rendelkező animéket is adtak, aminek néhány részlete csak egy-két újranézés után vált teljesen érthetővé.
Akkoriban ha akartam volna, akkor sem tudtam volna magyar nézettségi adatokkal foglalkozni, szóval nem tudni, hogy a Nielsen milyen számokat publikált a tulajdonosnak, de nem is érdekelt senkit. Jöttek az újdonságok, az RTL szinkronizáltatott, közben néha elsötétült az ORTT miatt, mellesleg kiadott néhány DVD-t is. Az A+ virágzott, az emberek szerették. Nem véletlenül gondolnak ma rá vissza sokan tele jóérzéssel. Persze nem is Magyarországon lennénk, ha az idillt nem váltotta volna fel a katasztrófa. 2006 őszére a tulajdonos túladott rajta, hiszen jött a Sony Pictures Television International, ami nálunk is meg akarta vetni a lábát.
Az animék egy elég vonzó piacot kínáltak számukra, ezért a befektetésük miatt joggal vártak el sikert is. Ámították az embert fűvel-fával. Akkoriban 38 országban létezett Animax, ezért 2007. július 2-től nálunk is átnevezték és újrapozícionálták a csatornát. Az addigi grafikai elemeket és a narrátort, Kerekes Józsefet lecserélték, helyette csináltak valami gány, fiatalosnak szánt új arculatot. Az A+ jó néhány sorozatát továbbra is vetítették, emellett hoztak újdonságokat is. Bleach, Death Note, Naruto, a Slayers utolsó két évada, Lovely Complex, Soul Eater, hogy csak néhányat említsek. Ezeknek a szinkronja már saját megbízásból készült, az RTL Klubnak semmi köze nem volt hozzá. Ez noha nem jelentett feltétlenül minőségbeli különbséget, de volt egy hangulata annak, amikor Korbuly Péter szájából hallhattuk a stáblistát. Ehelyett most feliratokat kaptunk. A munkára felkért szinkronszínészek száma emelkedett, de azért még mindig inkább rétegdolognak számított az ilyen tartalmak szinkronizálása. A lényeg, hogy bár voltak kétkedők, bizonytalankodók, akik már az elején sem nézték jó szemmel a változásokat, egyelőre az új csatorna bizonyította, hogy méltó utódja lehet a megszüntetett A+nak. Én személy szerint soha nem tartottam az Animaxet az A+ jogutódjának. Papíron az volt, de a valóságban ez olyan volt, mint a 2000-ben kinyírt, sokak által szeretett TV3 csatorna helyett létrehozott FEM3. Ég és föld. Az előbbi - akárcsak az A+ - saját korát messze megelőzve kiszolgálta azokat a nézői igényeket, akiknek már akkoriban tele volt a hócipője a sok szennyel, a telenovellákkal, a kékfénnyel, a szappanoperákkal és a bulvárral. Merőben más, egyedi, minőségi, a „fejlett” Nyugaton is megszokott műsorai voltak, de mivel útban volt, ezért kinyírták. Ha nincs TV3, akkor nincs sci-fi, nincs Egy rém rendes család, nincs A Simpson család. Ugyanez igaz az A+-ra. Ha nem lett volna, nem nagyon alakult volna ki hazánkban animekultusz, mert a debil ORTT csírájában el akarta fojtani ezt a kezdeményezést, a piaci alapon működő kereskedelmi csatorna pedig nem kockáztathatta, hogy esetleg a főműsoridőben a sok „birka” helyett csak kevesek kapcsoljanak oda. A helyzet kísértetiesen hasonló: a szeretett TV3 helyett lett a gagyi FEM3, a TV2 lepukkant műsoraival, sorozataival, ráadásul csak a női célközönség igényeit kiszolgálva, míg a szeretett A+ helyett lett Animax, ami – mint ahogy a történelem igazolja – saját magát szúrta tökön, hiszen nem volt elég anyagi fedezete, műsorideje és normális műsorstruktúrája. Ezeket a problémákat viszont a lehető legrosszabb módon próbálták orvosolni.
2008-ra az RTL és az ORTT viszonya már nagyon elmérgesedett. Az év őszén az országos animebázis utolsó erődje, az InuYasha is elesett abban a szigorú terrorban, ami jellemezte a korszakot. Ráadásul beköszöntött a gazdasági világválság, aminek utózöngéit még a mai napig is nyögjük. Ez a csatornákat is érzékenyen érintette, ezért minden olyan műsort száműztek, ami miatt büntetésre számíthattak, vagy a nézettsége alapján nem hozta a megfelelő bevételt. Két kivétel volt, mégpedig a két talkshow (Mónika Show és Joshi Bharat). Ezek nézettsége elég erős volt, nagy volt a verseny, így egyre lejjebb vitték a színvonalat. Itt megérte kockáztatni, egy anime esetén viszont nem erőltette magát az RTL Klub, a TV2 pedig sosem volt igazán animés. Persze később megkapta mindkét csatorna a magáét ezekért a kulturális pusztításokért. A lényeg az, hogy a hazai anime története az addigi két irányból egyre csökkent. Ez az egy pedig az Animax volt.
A válság senkinek nem tesz jót. Ha kevesebb a bevétel, akkor szűkösebb lehetőségekből kell fenntartani a működés feltételeit. Az Animaxet a világ számos pontján érintette ez a probléma. A hatalmas piacnak számító Dél-Amerikában is beadták a kulcsot, ahogy Európa egyes helyein (Spanyolország, Portugália) is lehúzták a rolót, Lengyelországban meg el sem indult a csatorna. Mindenki, aki kicsit is józanul tudott gondolkodni, tudta, hogy előbb-utóbb nálunk is megtörténik a törülköző bedobása. A kérdés csak az volt, hogy elsiratjuk-e, mint az A+t és a TV3-at, vagy rezignáltan, legyintve tudomásul vesszük, hogy kilehelte a lelkét, aminek már éppen ideje volt.
Talán nem túlzás azt mondani, hogy az Animax köré nem épült akkora kultusz, mint az A+ köré. Ez részben azzal magyarázható, hogy az A+ idején még nem volt olyan temérdek csatorna, mint manapság. Ma már a csatornák 80%-a egyszerűen elveszik a süllyesztőben. Hiába van ekkora kínálat, a berögzött szokásokon (a digitális átállásig csak RTL Klub, TV2 és M1 volt) nem tudott érdemben változtatni. Minél több a csatorna, annál fragmentáltabb a piac, ezáltal annál inkább megoszlanak a nézők. Ahhoz, hogy egy csatorna ilyen körülmények között is feltegye magát a térképre, nagyot kell durrantani. Az A+ tudott, mert akkor újdonság volt, nem volt olyan sok versenytársa, az Animax viszont nem robbant be annyira a köztudatba. Ha tisztán a nézettségi tendenciákat nézzük, akkor azt látjuk, hogy nézik az emberek az RTL Klubot, a TV2-t, a Coolt, a Film+ot, a Viasat csatornáit, az M1-et, a Comedy Centralt, az AXN-t, illetve változó intenzitással a két nagy kereskedelmi csatorna kábelcsatornáit (RTL II, SuperTV2 elsősorban). A többi csatornát gyakorlatilag le is lehetne húzni a wc-n, mert tiszta ráfizetés. Persze minél színesebb a választék, annál jobb, de ha gyakorlati haszna nincs, akkor megette a fene. Az Animaxnél nem volt gyakorlati haszon. A hátrányos pozíció, a nemzetközi elszomorító trendek, a megszabott műsoridő, a gazdasági válság, az amerikai importsorozatok sikere az AXN-en (ami az Animax testvércsatornája), az animék költséges beszerzése, illetve bizonyos esetekben a jogi nehézségek (lásd InuYasha-cikkem) azt eredményezték, hogy olyan útra léptek a döntéshozók, a programigazgató, amely visszafordíthatatlan folyamatot indított el.
Nehéz helyzetben voltak, ez nem vitás, de a lehető legostobább stratégiát követték: töltsük fel a csatorna amúgy is korlátolt műsoridejét oda nem illő tartalmakkal, mindezt azzal legalizálva, hogy animecsatorna helyett ifjúsági csatornaként hivatkozunk rá! Zseniális, nem? Abban az esetben az lett volna, ha olyan agymosott birkáknak szólt volna a csatorna, akik életben tartják Az élet show-ja – Édes élet – Éjjel-nappal Budapest féle szennyműsorokat is. Csakhogy az Animax közönsége ennél értelmesebb volt, és a háta közepére sem kívánta a Survivort, a The Amazing Race-t, A kockák királyát és az egyéb realityket. Miért is kívánták volna? Ha valakit ilyen érdekel, akkor átkapcsol az MTV-re és megnézi a Jersey Shore-t. Vagy az RTL II-n a ValóVilág 6-ot. Vagy a Viasat3-on az amúgy tényleg jó Éden hotelt. Esetleg néz pankrációt, ami nem más, mint „harcba” oltott színészkedés. Vagy keres magának autósműsorokat. A lényeg, hogy nem egy ANIMax nevű csatornán kereste volna az ilyen tartalmakat. Mégis megpróbálták lenyomni a torkukon. Mint mondtam, itt azért nem birkákról volt szó, akiknek minden szar jó, ezért a felháborodott hozzászólások száma nőtt, a Nielsen által mért nézettség meg csökkent.
Oké, a realityk nem kellettek, akkor legyenek sorozatok! De milyen sorozatok, az isten szerelmére?! Teen Wolf, A Bárka (aminek a végét úgy elszúrták, hogy időpazarlás volt minden perc, amit a sorozatra áldoztak a nézők), Telihold, Internátus, Kaliforgia? Hát mi ez? A megfelelő helyen (értsd: AXN, Sorozat+, HBO, Cool, PRO4, anyámkínja) a kutyát nem zavarták volna ezek sem. De ez nem volt a megfelelő hely. Amit az Animax vezetősége csinált, az az A+ csatorna emlékének és szellemiségének megcsúfolása volt. Szegény A+ forog a sírjában, mert az utódjából az lett, ami ma néhány csatornára elmondható: szennycsatorna.
Az európai negatív folyamatok begyűrűztek ide is, és amikor már azt hittük, hogy mindent elönt a trágya és végképp leáldozott a tévézésnek, akkor két fontos dolog történt. Az egyik az, hogy pont az Animax utolsó nagy dobásaként elindította a Dragon Ball GT-t. Azt a sorozatot, melynek elődje az akkor már pokolba száműzött ORTT végtelen inkompetenciájának és népnevelési, álszent gyerekfelügyeleti szándékának esett áldozatul. Az a generáció, aki Son Goku eredeti megjelenése idején gyerek volt, mára felnőtt. A nosztalgia és premier együttes kölcsönhatása 64 rész erejéig visszaadott valami kis nézettséget és hírnevet az akkor már majdhogynem haldokló Animax-nek. A siker azonban lecsengett, ők pedig az ismétlésen kívül nem tudtak semmit sem csinálni. Gyakorlatilag elérték, hogy egy 12 éve várt sorozatot megunjanak az emberek. Ennyit az A+ sem ismételt, bár az is igaz, hogy nem is élt meg annyi évet, mint az Animax.
A másik fontos dolog a 2008 elején elindult VIASAT6 térnyerése. Ez a csatorna tekinthető az egykori TV3 valódi jogutódjának, mely kezdettől fogva felvállalta, hogy elhoz, illetve visszahoz egy olyan feelinget, ami akkorra szinte teljesen elveszett. A sci-fik, sorozatok, szituációs komédiák mellé nagy mennyiségben vállaltak be animációs sorozatokat is. Kezdetben az USA-ban akkortájt – és azóta is – népszerű, illetve klasszikusnak számító darabokat, később ezek sikere, valamint az Animax meggyengülése miatt kialakult űr betöltése végett japán animációkat, azaz animéket is képernyőre tűztek.
A Dragon Ball Z mind a 291 részének leadásával hatalmas dolgot vittek véghez, ahhoz képest az Animax 64 részes GT-je a fasorban sem volt. A csatorna tehát elorozta a dicsőséget, melyet a Yu-Gi-Oh! GX és a későbbiek folyamán reményeink szerint várható egyéb animesorozatok vetítése még inkább megerősít.
Az Animax mára egykori önmaga paródiája lett. Olyan élőhalott, mint Kikyo, aki időnként összelopkodott néhány nézőt, reménykedő embert, de valójában soha nem váltotta meg saját magát. Cserbenhagyta a rajongókat, az ORTT által tönkretett animés piacon keletkezett hézagot érdemben nem töltötte be. Vezetőinek irreális helyzetfelismerése már két éve megásta a csatorna sírját, de valahogy mégis kitartottak a mai napig. De itt a vége. Pedig megoldhatták volna a problémát: nem kellett volna 100-200 részes sorozatokat venni (ez amúgy is a Viasat műfaja, ahol van is rá fedezet, na meg szándék), számos 13-26 részes, idehaza jószerével ismeretlen sorozat is létezik, melyekkel színesíthették volna a palettát. Ezzel adtak volna olyan „pluszt”, ami az A+ nevében benne volt. Viszont a valóságban semmi sem tükrözte azt a „maximumot”, amit az Animax neve sejtetett. Mert ne legyen illúziója senkinek: nem úgy fognak az Animaxre emlékezni, mint ami elhozta a Bleach-et, újraszinkronizálta a Narutot, bemutatta a zseniális A kertvárosi gettót, hanem úgy, amin csak ismétlések és oda nem illő tartalmak folytak, ezáltal elérve a bödön legalját, már ami a televíziós csatornákat jellemzi. Igen, az ember memóriája szelektív, de ott könnyebb a szép dolgokra emlékezni, ahol nem voltak orbitális nagy hibák.
A csatorna tehát úgy járt, mint Róma: a birodalom megszűnt, a vandálok és a hunok kifosztották, helyére pedig olyan új államberendezkedés érkezett, mely csak nagyon hosszú idő után vált a középkori „civilizáció” alapjává. Hogy ez az Animax utódja esetén – már ha lesz – mennyi időt vesz igénybe, azt nem tudni. Egy biztos: még egy A+ nem lesz. Azt csak egyszer lehetett átélni. Ami pedig lett belőle, az senkinek nem fog hiányozni.
Nyugodj békében Animax!
